Németh Péter

versei

 

I.

 

 

 

 

Szerelem... 

 

 

Költészet? - Igen, az -
neked üres szavak,
nekem édes vigasz.

Érzés? - Az érzelem -
neked ócska kacat,
nekem minden kincsem.

Szeretet? - Szerelem -
neked olcsó játék,
nekem az életem.

Biztatás? - Bizalom -
neked csupán szándék,
nekem az oltalom.

Remény? - Csupán a vágy -
neked kínzó börtön,
nekem a szabadság.

Bátorság? - Akarat -
neked csupán ösztön,
nekem a feladat.

Semmiség? - A minden -
te csak szétdobáltad,
én magammal vittem.

Költészet? - Szerelem -
mindened eladtad...
mindenért fizettem...

Ózd, 2014. január 14.

 

Könnycsepp

Arcomon könny, 
melyet nem lát senki sem. 
Bennem fájdalom, 
mely nem múlhat el sosem. 
Vállamon teher, 
mely már túl nehéz nekem. 
Lelkemben vágy, 
szívemben félelem...

Ózd, 2006. február 14.

 

Tollamba zártam

Tollamba zártam könnyemet, 
hogy lásd, hányszor sírtam utánad. 
Versbe temettem lelkemet, 
talán így otthonra lel nálad. 

Betűkkel rajzoltam meg arcodat, 
hogy néha rám mosolyogjál. 
Szavakból megformáztam testedet, 
hogy éjjelente mellém bújjál. 

Vasbetonból építettem várat, 
ahol érzéseim bújtak el, 
s börtönébe zárva hiányod várja, 
hogy szabadítsd fel. 

Fába karcoltam szívemet, 
s most utánad sírnak a fák, 
hozzá láncoltam testemet, 
hogy érezd, mennyit vártam rád. 

Kőbe véstem nevemet, 
hogy lásd, ha egyszer erre jársz. 
Kőbe véstem nevedet, 
hogy megtudja az egész világ. 

Szélbe súgtam bánatom, 
hogy csak hasztalan várok rád, 
de hátrahagytam lábnyomom, 
hogyha keresnél, megtalálj. 

Tollamba zártam könnyemet, 
hogy lásd, hányszor sírtam utánad. 
Versbe temettem lelkemet, 
talán így otthonra lel nálad.

Ózd, 2011. február 5. 

 

Nélküled

Nélküled egy vers vagyok én csupán, 
egy szó, amit soha ki nem mondtál. 
Az út vagyok, amin Te jársz 
s egy rózsa, melyet elhullattál. 

A gyertya csonkján én vagyok a fény, 
mely felszárítja hulló könnyeid. 
Csak aprócska porszem vagyok én, 
mely őrzi még tova tűnő lépteid...

Ózd, 2011. február 20.

 

Sírni volna jó

Miért maradtak el elsírhatatlan könnyek,
amikor torkomon akadt minden egyes szó
s miért találnak meg kimondhatatlan szavak
most, mikor egyszerűen csak sírni volna jó?

Ózd, 2008. október

 

Nézd

Nézem a tájat az ablakon át, 
ahogy ködbe bújnak távolban a fák, 
ahogy leveleik csendesen hullnak, 
nézd, most ők is szomorúak. 

Az utcákon lámpákat gyújtanak 
s gúnyosan rám nevet az alkonyat, 
én is mosolygok összegyűrt arccal, 
nézd, túl messze még a hajnal. 

Csak tétován járkálok a szobában, 
egyszerűen nem tud nyugodni a lábam, 
a szőnyegbe süpped minden léptem, 
nézd, ő is érzi, hogy nehéz a szívem. 

Egy régi dal jár folyton a fejemben 
s egy pohár ital van ismét a kezemben, 
tudom én jól, hogy sokszor vétkezem, 
nézd, most mégis könnyezem. 

Egyre közelebb, de még mindig távol 
a kéz, mely örökre magához láncol, 
nézd, a csillagok fénye utat tör a ködön át, 
nehéz a szívem, most csak csendesen ölelj át.

Ózd, 2010. december 23.

 

A gyertya csonkján

Szememben milliónyi könny elvetélt, 
egy mégis megszületett s útra kélt, 
amint aprócska teste földet ért, 
a gyertya csonkján felcsillant egy óhaj, 
s égbe szállt vele az utolsó sóhaj: 
valahogy mégis élni még...

Ózd, 2009. január

 

Elég lenne

Néha elég lenne 
egy szó, egy tett, egy mozdulat, 
egy hallhatatlan szívdobbanás, 
egy még el nem mondott gondolat, 
néha elég lenne 
csupán csak egyetlen kézfogás.

Ózd, 2010. február 20.

 

Ki vigyáz rám?

Ki ad kezemnek tollat, 
ha írni akarok? 
Ki int nekem búcsút, 
ha hazaindulok? 
Ki ölel majd át, 
ha sírni támad kedvem? 
Ki vigasztal meg, 
ha összetört a lelkem? 
Ki fogja meg kezem, 
ha táncba hív az élet? 
Ki nyit nekem ajtót, 
ha fáradtan hazaérek? 
Ki vet nekem ágyat, 
ha nem állok meg lábamon, 
s ki vigyáz majd rám, 
amikor mélyen álmodom?

Ózd, 2011. február 15.

 

Messze szöknék

Néha messze szöknék, 
de lelkemet a vágy még visszahozná, 
és én visszajönnék, 
de lépteim csak a csend visszhangozná...

Ózd, 2011. április 10.

 

Az éjszaka útjain

Magányosan járom az éjszaka útjait, 
keresem szívem messze tűnt álmait, 
de minden érdemem régen elfeledve, 
minden érzelmem mélyen eltemetve. 

Az út mentén megőszülnek a fák, 
s az én szívem is őszbe öltözik át, 
előttem az utat sűrű köd nyeli el 
s egy örökös fájdalom újra átölel. 

Összerogyva hiába nézek az égre, 
elveszett életem minden reménye. 
Szívem percek alatt darabokra szakadt, 
s az őszi szél szerelmesen megsimogat. 

Életem minden álma tört szívembe zárva 
s az éjszakák rongyos útjait járva 
keresem igazán az én valódi hazám, 
hol a hajnal sohasem találhat rám...

Ózd, 2006. december

 

Védj, őrizz, szeress...

Fogd meg a kezem és vezess, 
mert félek, hogy eltévednék. 
Ha vétkeznék is, csak szeress, 
mintha ártatlan gyermek lennék. 

Közben a szíved mélyére rejts, 
ahol engem senki sem bánthat, 
mégis bárki megtalálhat, 

de a kezem soha el ne ejtsd, 
mert, mint a vízbe ejtett kő, ha elmerül, 
olyan lennék én is egyedül. 

Ezért mindig félts, óvjon két kezed; 
védj, hisz törékeny vagyok akár egy váza; 
védj, hisz védtelen vagyok nélküled 
s őrizz, hogy ne vesszek az éjszakába...

( Átdolgozott változat ) Ózd, 2010. március 25. 

 

Vallomás

Nem én leszek az, aki többnek lát, 
aki rólad álmod minden éjszakát, 
aki neked mindig igazat ad, 
de én leszek az, aki téged elfogad. 

Nem én leszek az, aki kiáll bűneidért, 
aki mindent felad szerelmedért, 
aki neked mindent felajánl, 
de én leszek az, aki mindig megbocsájt. 

Nem én leszek az, aki megváltoztat, 
aki, ha tévedsz, örökre eltaszíthat, 
de én vagyok s én leszek az, 
aki szeret téged úgy, ahogy vagy.

Ózd, 2006. augusztus 13.

 

Az Ő szemében...

Láttam a tüzet, egy el nem múló lángot, 
s egy féltve őrzött, kicsinyke világot. 

Láttam a tovatűnő éveket, 
s az elfeledettnek hitt emlékeket. 

Láttam milliónyi földre hulló levelet, 
s a boldogságot, amit köztük keresett. 

Láttam a nyarak őszbe vesző táborát, 
s egy vándor hóba ejtett lábnyomát. 

Láttam néhány el nem morzsolt könnyet, 
s tudtam, az élet kicsit sem lett könnyebb. 

Láttam ezernyi tavaszba nyíló virágot, 
s mindazt, amit szenvedéllyel imádott. 

Láttam tengernek vélt pici pocsolyát, 
s a hajnali napfény gyengéd mosolyát. 

Láttam sok gyermekké dédelgetett álmot, 
s mindent, amire valaha is vágyott. 

Láttam ezernyi halhatatlan csillagot, 
s éreztem, az egyik talán én vagyok. 

Láttam a szivárvány ragyogó színeit, 
s a hétköznapok parányi hőseit. 

A felhők között a Napot az égen, 
láttam magam az ő szemében.

Ózd, 2010. február 24.

 

Sohasem...

Soha nem tagadtam én mások előtt, 
amit a szívemben érzek. 
Soha nem szégyelltem a világ előtt, 
amit én róla vélek. 
Soha nem vártam el senkitől, 
hogy mindig megértsen. 
Sohasem kértem én senkitől, 
hogy engem szeressen...

Ózd, 2007. augusztus

 

Jó lenne...

Jó lenne a kézfogás, 
mely átvezetne az álmokon, 
ha élne még a vágyunk, 
mely elűzné a bánatunk. 
Kellene egy könnyünk, 
melyben megfürdik a szenvedés, 
s arcunkon a mosoly, 
melyben felkacag egy szenvedély. 

Otthonunk egy ágy, 
hol a régi álmunk megpihen, 
s mindenünk egy végzet, 
mely átsegít az életen. 
Néha már a csend 
többet elmond minden szavunknál, 
de hol van az a holnap, 
amely szebb lehet a múltunknál?

Ózd, 2008. július 18.

 

Így alszom el...

Kezed a kezemben 
álmos félhomályban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Szíved a szívemben 
egy ősi lázban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Szavaid a szavaimban 
egy közös vallomásban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Hited a hitemben 
örökös körforgásban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Szemed a szememben 
egy boldog pillantásban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Könnyeid a könnyeimben 
szívünk bánatában, 
s így alszom el az éjszakában. 

Bűneid a bűneimben 
egy végső lázadásban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Vágyaid a vágyaimban 
a kicsinyke szobában, 
s így alszom el az éjszakában. 

Álmaid az álmaimban 
egy jó meleg ágyban, 
s így alszom el az éjszakában. 

Mosolyod a mosolyomban 
álmos félhomályban, 
s így alszom el az éjszakában.

Ózd, 2007. február

KÖVETKEZŐ >>>

A szerző 

 

 







www.nemethpetervers.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!